Beni születése

Mielőtt ősanya-típusnak gondolnátok emiatt a születéstörténet miatt: nekem a várandósság nem volt az a kilenc hónap tömény “csoda”. Voltak szép és kellemes időszakok, jó volt érezni, ahogyan mozgolódik, de néha kényelmetlen volt osztozni a testemen. Vagy a rosszullétek miatt, vagy mert kicsit “kivettem” volna magamból a “csomagot”, hogy elmenjek egyet edzeni vagy csak éljek egy kis felnőtt életet, kötetlenül. Szóval amint véget ért a koraszüléstől való parám, elkezdődött a “mikor szülök már?!” időszak (szegény gyerek, egymásnak ellentmondó jelzéseket kapott…).

Mielőtt ősanya-típusnak gondolnátok emiatt a születéstörténet miatt: nekem a várandósság nem volt az a kilenc hónap tömény “csoda”. Voltak szép és kellemes időszakok, jó volt érezni, ahogyan mozgolódik, de néha kényelmetlen volt osztozni a testemen. Vagy a rosszullétek miatt, vagy mert kicsit “kivettem” volna magamból a “csomagot”, hogy elmenjek egyet edzeni vagy csak éljek egy kis felnőtt életet, kötetlenül. Szóval amint véget ért a koraszüléstől való parám, elkezdődött a “mikor szülök már?!” időszak (szegény gyerek, egymásnak ellentmondó jelzéseket kapott…).

Az egyik utolsó napon.

Az utolsó hetekben nem tudtam aludni, enni, rendesen lélegezni és felülni, cipőt venni, már tornázni se jártam és a hálószobánkban sem történt semmi esemény… Szóval vártam már a szülést, hogy látszódjon az alagút vége és kiszámítható legyen a felépülés ideje.Tehát akkor, közkívánatra:

“Beni születése”

Szereplők: Férj (a férjem), Anyukám (az anyukám), Tündérkisasszony (a nőgyógyászom), Őrmester (a szülésznőm), Takarítónő (a Sote 2 szülészeti osztályának takarító személyzete)

A szülés előtti hetekben durva szélsőség jellemezte a hangulatomat. Vagy letörtem bámultam ki az ablakon a hóesésbe, vagy teljesen fel voltam pörögve, vásároltam, baráti találkákat követeltem és zabáltam a pizzát az Il Panificio de Basilicoban. Ahogy múltak a napok és közeledett a terminusom, a szülés beindításában kezdtem mesterkedni. Nem bábakoktéllal, csak sok sétával, hegynek fel, hegynek le, és ezek a lendületes, pulzusnövelő gyaloglások tényleg eredményeztek összehúzódásokat.

Így volt ez január 20-ka, vasárnap délután is, mikor egy régi barátommal tettünk szintkülönbséges kört Nagykovácsiban. Aznap telihold volt, hajnalban pedig holdfogyatkozás. Fel voltam rá készülve, hogy lehet, MOST fog beindulni valami… Este Férjjel megvacsoráztunk, közben megkezdődtek az összehúzódások. Elmentem egy forró vizes zuhanyra, hogy kiderüljön, ez most akkor micsoda. Zuhany után sem maradtak abba. Mértem az idejüket a telefonomon, szabályosak voltak. Éjfélkor mondtam Férjnek, hogy szundikáljon csak, még ki tudja, mi lesz. Két órával és sok összehúzódással később némi vérzés és hasmenés adták a jelet: ez AZ! Telefon Anyukámnak, Férj felkeltése (ilyen gyorsan még nem pattant fel), megint zuhany, öltözködés. És higgyétek el, én boldog voltam: egy “apa kezdődik-féle” izgatottság volt rajtam.

Hívtam Őrmestert is, hogy mi a helyzet. Szerinte még ne induljunk el, vegyek megint egy forró zuhanyt és telefonáljak. De ott és akkor nem hallgattam rá:

Hajnali fél 3, kórházi csomag, izgatottság.

most én szülök, vagy ha nem is, de én vagyok a kismama, és az ösztöneim azt üvöltötték, menni kell. Illetve tudtam, hogy reggel 6 után lehetetlen lesz gyorsan beérnünk a 8. kerületbe. Szóval hajnali 3 körül a kipimpelt (höh) kórházi csomaggal elindultunk.

Éjszaka a Sotén

A téli vasárnap éjszakai Budapestjén át száguldott velünk Dzsitánsz, az engedelmes Ford. A kórházi folyosó elhagyatott, az ügyeletes szülésznő mogorva. Kiderül, a pimpelt csomagból egyedül a kiskönyv és a leleteim hiányoznak – hiszen már napok óta kikészítettem őket a konyhaasztalra… Férj vissza a kocsiba, irány haza. Az ügyeletes orvos két ásítás között megvizsgált. “Hát ez még nagyon az eleje, 12 órán át biztos itt lesz… de azért felveszem az osztályomra.” Anyukámmal és a csomagokkal befaroltunk a vajúdóba, ahol a 6 ágyból 4 foglalt volt már kismamákkal (az egyik mellett ott szunyókált a férje is). Rátesznek a ctg-re, a baba jól van, az összehúzódások rendben követik egymást – méghozzá annyira rendben, hogy hamarosan megjelent egy másik, kedvesebb szülésznő, hogy ő is megvizsgáljon. Puhul a méhszáj, de első szülésnél ez eltart egy darabig. Segítségül hívjuk a gravitációt: sétálgatni kezdünk fel-le a folyosón. Közben Férj befut a leletekkel. Az Üllői úton lassan megindul a forgalom, de még mindig vaksötét van. A kórházban csend, a négy szülőszobából csak egyben van esemény. Anyukámmal még simán tudok beszélgetni, de az összehúzódásoknál már jobban esik megállni.

Hétfő reggel

Ez egy hétfői nap volt, és a hétnek erre a délelőttjére van beütemezve a legtöbb program császár az osztályon, amire szintén a vajúdóban várnak az érintettek, továbbá a telihold miatt babyboom volt aznap. Ezek csak azért fontosak, mert nemsokára a 6. ágyra is került egy kismama (kispapával), hogy azután egész délelőtt teltház és pörgés legyen a szobában, érkező, felcuccolt anyákkal és apákkal, meg egy sürgősségi császáros csajjal, tilitolis műtősfiúval, lemeztelenített nőkkel, akiket aztán betoltak a műtőbe császárra, meg még néhány újabb, másik nővel, akik velem együtt vajúdtak. Gyors dolga volt Takarítónőnek, mert amint felszabadult egy ágy, már pucolta, húzta is át, mert a reggeltől sorban álltak érte. És ebben a káoszban voltunk mi Anyukámmal, még órákon át.

Beni a születésekor I.

Közben Férj elugrott reggelizni egy általam elítélt globális gyorsétteremlánc egyik egységébe, majd visszajött, majd mondtuk neki, hogy menjen haza. Már elmúlt 8 óra, és Őrmester még mindig sehol (bár többször hívott telefonon), viszont volt vizit, amikor megint megvizsgált egy fiatal szülésznő. Tovább puhult a méhszáj, de tágulás alig. Kérdeztem, nem mehetnék-e én is már a szülőszobára (a káoszból). Mondta, hogy nem akar megijeszteni, de még mindig nem vajúdok. “Ez még nem vajúdás, közel van hozzá, de nem az.” Mondtam magamban, ez érdekes lesz. Felkelt a nap, mi az üvegfalú hátsó folyosón sétálgattunk, és néztük a kórház belső udvarát. A szülőszobák addigra mind megteltek (nem is értem), és majdnem elsírtam magam, mikor az egyikből kihoztak egy újszülöttet. Kicsit cikinek éreztem, hogy más gyerekén szinte bőgök, de az érzések majdnem kirobbantak belőlem. Közben megjelent Tündérkisasszony is, hogy minden rendben-e velem. “Ez a mi napunk, Zsuzsanna!” Oké, ezt már tudom egy ideje… Aztán tovább fájdolgáltam, sétálgattam, messengeren üzeneteket váltottam (később erről lettem hírhedt).

Amikor igazán beindult

Beni a születésekor II.

Kint ragyogó napsütés és kék ég, bent egy egyre türelmetlenebb én, mire végre befutott Őrmester. Utasítgatta Anyukámat, 20 percenként rátett a ctg-re és ellenőrizte a belső helyzetet (ehhez nem lehet hozzászokni). Szűk egy óra múlva mondta, nem csoda, hogy ilyen erősek az összehúzódások, mert nagyon alakul a méhszáj, de hogy végre elkezdjek rendesen tágulni is, jól jöhet egy jó burokrepesztés. Mondom, ez nagyszerű, akkor megyünk végre a “szobára”? “Minden szülőszoba foglalt, itt a vajúdóban fogom megcsinálni.” Az apukákat kiküldte. Marad öt idegen nő, Anyukám, meg a művelet. Magzatburkot nem úgy repesztenek, hogy közben a magzat tulajdonosa szorosan összezárja a térdeit… – szóval miközben elfolyt a magzatvíz, folytak az én könnyeim is. De nem a fájdalomtól (nem fájt), hanem mert olyan mély testi-lelki kiszolgáltatottságot éltem át, mint addig soha. És innentől kezdve nem voltak bennem gátlások. Jobb is: a burokrepesztéstől annyira begyorsult a folyamat, olyan erősek és hosszúak lettek az összehúzódások a következő másfél órában, hogy már nem érdekelt, hogy még a vajúdóban hány apuka hányszor látja a bugyimat ctg közben. Folytattuk a folyosói sétát, Anyukám folyamatosan beszélt hozzám, de már nem értettem, mit. Hívta Férj, beszélni akart velem, de intettem, hogy erre képtelen vagyok. “Zsuzsi nem tud beszélni, most lélegzik.” Egyre inkább a saját világomba csúsztam. A fájdalom elkezdett a combomba is sugározni, ennek ellenére jól esett a járás.

Amikor végre bejutottunk

Valahonnan megint előkerült Őrmester. Állapotomat látva harsogva kijelentette, hogy ő egy szadista, és most nagyon elégedett, mert jól halad a folyamat. Időközben a szülőszobát intézte nekünk, felszabadult egy, csak a takarítást kellett megvárni. Viszont a vajúdós ágyamra már akkora szükség volt, hogy felállítottak róla és Anyukámnak gyorsan össze kellett pakolnia. Ezt a kis közjátékot, meg az én rendre eltorzuló fejemet öt idegen nő és férfi nézhette végig – de engem már csak az érdekelt, hogy a szülőszobában kéjgáz és zuhany várnak. Közben Takarítónő rohangált a cuccaival a vajúdó és a szoba között, hogy “sietek, sietek kismama, mindjárt jöhet”! Csak gondolatban káromkodtam – erre büszke vagyok.

Fél egy múlt és még száradt a padló, mikor végre beléptünk a szülőszobába. Rávetettem magam az ágyra és a számhoz rántottam a kéjgáz maszkját. Őrmester megvizsgált, már 3 ujjnyira kitágultam. Hasítottak az összehúzódások, én szívtam a kéjgázt, és a kettő között csendben, csukott szemmel pihegtem. Anyukám sem beszélt, csak simogatott. Jól estek ezek az egypercek, tényleg erőt adtak. Akkorra már csak intésekkel vagy egy-egy szóval jeleztem, de bevillant egy pár órával korábbi jelenet, és muszáj volt megszólalnom: “Értem már, miért mondta az a lány, hogy ez még nem vajúdás. Az tényleg nem volt vajúdás. Ez a vajúdás.” Egészen furcsán szólt akkor a hangom. Újra felbukkant Őrmester, mondta, hogy vetkőzzek, irány a zuhany. Ráültettek a fittball labdára, és folyathattam a hasamra a forró vizet. Nem tudom megmondani, ez húsz perc volt-e vagy egy óra, nagyon behúzott már az állapotom. Anyukám néha benézett, kérdezgetett, törülközőt hozott. Férj már úton volt a kórház felé. Aztán újra Őrmester, kérdezte, hogy érzem magam. Érzem-e már, azt a bizonyos sürgető érzést ott lent. Kiszakadt belőlem, hogy “nem tudom mit érzek, MINDENT érzek!”. “Na, ezt szeretem én.” Kiparancsolt a zuhanyból, újra rá az ágyra.

Benedek itt van

Benedek itt van, és kis püspöknek öltöztették.

És akkor megéreztem. A fejét. Magamban. A szülőcsatorna elején. Elképesztően erős, hihetetlen és persze ismeretlen érzés volt. Akkor először és utoljára kiszakadt belőlem egy üvöltésféle, hogy “meg fogok halni!”. Őrmester és Anyukám egyszerre mondták, hogy nem fogok meghalni. Illetve Őrmester felszólított, hogy itt és most tolófájások jönnek, nyomjak, amikor szólni fog, mert “már látszik a feje.” Elkábultam ettől a mondattól. Úristen. Van feje. Szóval tényleg létezik. És most már biztos, hogy mindjárt látni fogom. Őrmester csörgette Tündérkiránynőt. Érkezett a tolófájás. Feszülök. Szinte nem is értem, mi történik, annyira gyorsan jött és bizarr ez a helyzet. Anyukám az izzadt homlokomat simogatta, puszilgatta. Befutott Tündérkiránynő is, üdítő és megnyugtató jelenség. Rámosolygott a babára, illetve a baba fejének egy részére. Feszülök. Aztán újra feszülök. És újra. Őrmester buzdíott, kiabált és mindvégig védte a gátamat. Jó szakember, ezt közben és utólag is többször elismertem. Aztán egyszerre mondták, hogy egy utolsó nyomás, és kint lesz. Hogy figyeljek.

Szieszta.

Most, hogy az írásban ide jutok és visszaidézem a jelenetet, újra megtelik a szemem könnyel. Láttam, ahogyan kicsúszott erre a világra. Láttam, hogy VAN. Láttam, hogy tökéletes. Láttam, hogy sír. Kitört belőlem a zokogás, hangosan és erősen. Másfél percig vizsgálták, majd rátették a mellkasomra. Abbahagyta a sírást, megismert. A könnyeimen át próbáltam elvágni a köldökzsinórt, mert mondták, hogy ezt tegyem, de igazából nem akartam. Féltem, hogy fájdalmat okozok neki (valójában nem fájt neki). És nem gondoltam, hogy ez az én feladatom. Az én feladatom valami egészen más, még csak tapasztalgatom, hogy micsoda, de nem az “elvágáshoz”, hanem az “elegyengetéshez” kapcsolódik.

Idáig tart szorosan a szülés története. Nemsokára Anyukám és Férj váltották egymást, és együtt töltöttük hármasban az aranyórát.

Mindez számokban: Benedek január 21-én 14 óra 15 perckor született 2760 grammal és 50 centivel. És az ügyeletes orvos jól mondta, a két órás aranyórával együtt 12 órát töltöttem az osztályon.

A vége

Ja és még egy utolsó jelenet, zárásként: amikor levonult az egészségügyi “stáb”, és Anyukám készülődött, hogy Férj bejöhessen, Takarítónő rendbetette az ágyat és környékét. Egy középkorú roma asszony volt és nagyon mondogatta, hogy “a családja nagyon büszke lehet önre, nagyon ügyes volt, a családja nagyon-nagyon büszke lehet magára”. Annyira mondta, hogy ott biztos voltam benne, hogy mindez csak azért, mert Anyukám (ő egyedül) kedves volt hozzá a vajúdóban. Hiszen bent se volt a szülésen. Aztán azóta úgy vagyok vele, hogy én büszke vagyok magamra. Azt hiszem, ez az egyetlen dolog, amire most teljes szívvel büszke vagyok az életemmel kapcsolatban. Már ezért is megérte. És akkor Beniről még nem is beszéltem…

Joló

P. S.: Nekem a nem a szülés volt rémálom, hanem utána a gyermekágyas osztályon töltött idő, főleg a harmadik nap. Ott volt több mélypont, például egy megállíthatatlanul bőgős telefonbeszélgetés Férjjel éjjel egy elhagyatott folyosón, miközben Beni is ordított. Ennek okai: az influenza szezon miatt karantén volt, és nem lehetett látogatni, illetve az emberi hozzáállás (vagyis annak hiánya) a csecsemőgondozók részéről és a gyermekágyas osztály állapota, ami szintén megérne egy jó hosszú blogposztot.

Share on facebook
Facebook
Share on twitter
Twitter
Share on pinterest
Pinterest
Share on tumblr
Tumblr
Share on email
Email

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük